Összegzés – a filmkritika kritikája

A filmkritika, akárcsak annak kritikája, a „személyes tárgyilagosság művészete”. Ehhez hűen szakdolgozatomban magam is a szubjektív nézeteim elméleti megalapozottságú, objektív érvekkel alátámasztott leírására, bemutatására törekedtem. Munkám során rá kellett, hogy jöjjek, hogy az optimálisan egyensúly megtalálása korántsem egyszerű feladat. Félretenni az előítéleteket és az elvárásokat, a személyes szimpátiát vagy antipátiát éppoly nehéz, mint függetlenedni a hirtelen és heves érzelmi elragadtatásoktól és indulatoktól, valamint a nyomtatott, vagy online formába öntött tartalom egyedi stílusával való lenyűgözés és megdöbbentés, elkápráztatás és elborzasztás vágyától. Nehéz, de érdemes vele próbálkozni, és nem csak azért, mert az újságírói szakma és hivatás hagyományai megkövetelik ezt a magatartást, hanem mert általa egy rendkívül izgalmas belső utazásnak lehetünk részesei, önismeretet, önmérsékletet, egyéni és társadalmi felelősségvállalást tanulhatunk.

„Mi a magyar kritika most? (…) széttagolt, szervezetlen, képtelen az érdekérvényesítésre, nincsenek belső vitái, szuverén személyiségei és világos mércéi, tulajdonképpen ő maga sem létezik, mint olyan.”[1]- Stőhr Lóránt borúlátó összegzése a Magyar film – magyar kritika címmel tartott, 2004. júniusi Rátkai Márton Klubbéli vitáról elgondolkodtatott. Valóban annyira kilátástalan lenne a helyzet, hogy az summázható egyetlen, a filmkritikára, a kritikai műfajcsalád oly színes és szerteágazó tagjának egészére érvényes általánosító mondatban? S ha már hét évvel ezelőtt, 2004-ben így látta ezt az Élet és Irodalom filmkritikusa, akkor milyen állapotok uralkodhatnak jelenleg abban a szakmában, mely felé magam is szívesen építeném utamat a jövőben?

A mai magyar filmkritika helyzetének megismerésére irányuló kutatómunkám több részből állt. Mindenekelőtt leraktam az elméleti alapokat a kritika, mint sajtóműfaj értelmezéséhez, definiálásához, tipizálásához és körülhatárolásához, majd a ma élő és aktívan tevékenykedő kritikusi és filmszakmai közeg meglátásai nyomán magam is prekoncepciókat alkottam egy olyan empirikus vizsgálathoz, mely az online és az offline filmkritika közti különbségek feltárását tűzte ki célul, és azon belül is elsősorban azt, hogy valóban elbulvárosítja-e az online felületeken megjelenő filmkritika a műfaj egészét. Stőhr Lóránt mellett többek között Báron György, Schubert Gusztáv, Vaskó Péter, Gelencsér Gábor és Réz András segítettek – még ha csak közvetetten is – a viszonyulási pontok kialakításában. A filmkritika vélt, vagy valós halála fölött tartott szakmai vitáik, kerekasztali beszélgetéseik összefoglaló riportanyagai alapján úgy tűnt számomra, hogy a hanyatlás általános jelenség, mely – még ha nem is tapasztalható minden sajtószegmensben-, komoly okot ad a műfaj közelgő és visszafordíthatatlan pusztulása miatti aggodalomra.

Vizsgálatom tárgyául azért választottam a legnépszerűbb mértékadó online és offline sajtótermékeket, hogy a filmkritika halálát hozó „vírus” veszélyességéről, elterjedtségének mértékéről képet kapjak. A szélsőségek alapján nem lehet megbízhatóan ítélkezni, hiszen
a magas szellemi kultúra filmszakmai termékei éppoly távol állnak a széles társadalmi közönség ízlését formáló vagy épp reprezentáló normatíváktól, mint az önjelölt cyber-kritikusok, bloggerek filmes témájú irományai. Reális értékelésre kizárólag azoknak a kritikusoknak a munkái nyomán van mód, akik tömegeket érnek el és szólítanak meg az írásaikkal.

Az Index.hu, az Origo.hu, a Népszabadság és a Nol.hu 2010-es évfolyamában megjelent filmkritikák több szempontú – formai, tartalmi, stilisztikai, ideológiai és kritikusi eszmerendszerbeli – összehasonlítása megerősítette bennem a tényt, hogy a viszonylagosság megtévesztő, és objektív mércére mindig szükség van. Ugyanakkor arra is rá kellett jönnöm, hogy egy olyan műfaj esetében, melyet a „személyes tárgyilagosság művészeteként” neveznek, maga a mérce is viszonylagos. Különösen akkor, ha az épp átmeneti korszakát éli, ideális helyét keresve az online és az offline sajtó kurta-furcsa, „se veled, se nélküled” jellegű házasságában.

Az ún. negyedik típusú újságírásnak még nincsenek igazán hosszú múltra visszatekintő hagyományai, melyek mértéket adnának, vagy irányt mutatnának. Ezért a sajtóműfajok online megjelenésével és elterjedésével szemben sokáig csak a papíralapú újságírásban meggyökeresedett normákat támaszthattuk követelményként. Az „online” azonban mára már nem csak technikaként vagy technológiaként értelmezhető, hanem önálló identitással rendelkező kultúraként, ami ellen bármiféle harc hiábavaló. Ehelyett inkább elfogadni és megismerni kell, majd alkalmazkodni hozzá, és ha kellőképpen megtanultuk működési mechanizmusait, akkor irányítani és változtatni rajta az uralkodó és általános érvényű erkölcsi, társadalmi értékeinknek, elveinknek megfelelően. Azt viszont nem szabad hagyni, hogy ő vegye át a hatalmat felettünk.

Az online filmkritikák vizsgálata során magam is a műfaj tradicionális – papíralapon már bevált, jól működő – jellemzőit, sajátosságait kerestem. Noha részben a személyes tapasztalataimnak és előismereteinek, részben pedig Báron Györgynek köszönhetően már tudtam, hogy Index.hu primitív és szégyenteljes, az Origo.hu pedig tárgyilagos és hiteles (legalább is ezen elvek mentén törekszik híreket mondani és véleményt formálni), a filmkritikák összehasonlítása során rá kellett, hogy jöjjek, hogy az effajta újságírói attitűd nem elegendő feltétele a filmkritikustól elvárható magatartásnak. Nehéz meghatározni, hogy a modern kor folyton változó társadalmi igényei idézték-e elő az átlényegült kritikusi hozzáállást, vagy az oly hosszú évek kötöttsége és korlátozottsága (nem sajtószabadsági értelemben véve) alól hirtelen felszabaduló újságírói nemzedék, valamint az őt követő, a határokat már egyáltalán nem ismerő új generáció szabadságélménye adott elég lendületet és elszántságot ahhoz, hogy a tér végtelenségét és a közeg lehetőségeit kihasználva, a filmkritika oly mértékben eltávolodjon a szakmai és műfajtani egyensúlyi állapottól, mint teszi azt napjainkban.

Hol a mérce, ha már a két leglátogatottabb, mértékadónak is nevezett hírportál sem tud mihez viszonyítani? Egymással hiába is vetem össze őket, téves a kép. Az pedig felelőtlen végletességre és oktalan kizárólagosságra utalna, ha ragaszkodnék a feltételezésemhez, amit a munkám elején fogalmaztam meg, hogy az Index.hu épp azt rombolja, amit az Origo.hu őrizni, vagy legalább is fenntartani próbál. Hiszen bebizonyosodott, hogy mindkét hírportál kritikusainak tevékenysége pusztító a műfajra nézve. A végső következtetések megállapításakor, a filmkritika kritikájának kimondásakor már nincs helye a reménytelenül naiv és megengedő attitűdnek, melynek alapja az volt, hogy az Origo.hu kritikusi legalább írnak a Magyar Filmszemlén és a filmfesztiválokon vetített filmekről (még ha nem is olyan terjedelemben és elmélyültségben, mint az kívánatos lenne); legalább nem személyeskednek, és nem sértegetik emberi méltóságukban a rendezőket és színészeket, mint teszik azt az Index.hu kritikusai; legalább függetlenek maradnak, még ha írásaik – melyek kritikának e széles körű rálátással már egyre kevésbé nevezhetőek – csakis a film történetének elmesélésére koncentrálnak, nélkülözve az elemzést, az értékelést és az érvelést. Kegyetlen ítélet ez, de objektív, őszinte és higgadt. Olyan, amilyennel a két hírportálon ritkán lehet találkozni.

Hol van tehát az a mérce – tehetném fel újra a kérdést – melyhez az online filmkritikák viszonyíthatók, ha már Nol.hu-n megjelent filmkritikákban sem kereshetem, hiszen azok – egyetlen apró, bár nagyon lényeges kivételtől eltekintve – megegyeznek a nyomtatott lapban megjelent kritikákkal, s mint említettem a papír- és a monitoralapú újságírás nem ítélhető meg ugyanazon elvek szerint. Másfelől viszont pozitívumként állapíthatom meg, hogy mint hírlapi kritikák, a Népszabadság 2010-es évfolyamában megjelent írások, megfelelnek a műfaj hagyományos követelményeinek. Fáy Miklós és Papp Sándor Zsigmond a meglehetősen kötött terjedelemi és publikálási lehetőségek között is törekszik arra, hogy minden, a filmkritikáról elvárható feladatot teljesítsen. Azért pedig, hogy a Nol.hu-n is megjelenő írásaik bizonyos tekintetben – címadás – már behódolnak az online olvasói, fogyasztói társadalom igényeinek, nem a kritikusok terhelhetők szakmai, vagy morális felelősséggel. A munkám tanulságait leszűrve reménytelen naivitásom talán már túlzott pesszimizmusba csapott át, de úgy gondolom, hogy a címek megváltoztatása a Nol.hu-ra kerülő kritikák esetében csak az első lépés volt afelé a bulvárosodás felé, mely a hírportálokat már régóta jellemzi. Lehet, hogy hosszú idő fog eltelni, amíg a Népszabadság Online filmkritikáinak szövegében hívószavak kerülnek elhelyezésre, trágárságok és személyeskedések lesznek úrrá rajta, de – Madách nyomán mondhatom – „a gép forog, az alkotó” pedig lehet, hogy lassan pihenni tér.

A kérdés már nem az, hogy hol a mérce, hanem, hogy megéri-e feladni, eldobni és szinte fejvesztve rohanni az új felé, csak azért mert az modern, divatos. A hagyományok ugyanis nem mindig jelentenek maradiságot. Fáy Miklós és Papp Sándor Zsigmond sokkal hatékonyabban tudta teljesíteni a filmkritika céljait a kötött terjedelemben, mint az Index.hu és az Origo.hu majdnem háromtucatnyi kritikusa a világháló végtelenségében, a korlátlan lehetőségek és a legmodernebb eszközök között.

Mit ér tehát a lehetőség, ha nem tudunk élni vele? Mit érnek a fenyőre aggatott díszek, ha a növény levelei száradnak, a törzse pedig korhad belülről? Nehéz elfogadni, hogy már csak külsőségekre, felszínességre, agresszivitásra és primitívségre van igénye a társadalomnak. Sokkal valószínűbb, hogy ez az egyetlen, amit eléjük tesznek, nem látnak más példát, nincs összehasonlítási, viszonyítási alapjuk, nincs objektív mércéjük. S ha ezt elfogadjuk, akkor azzal legitimáltuk a tényt is, miszerint még mindig az újságírási és kultúratermelési mező birtokosai, irányítói befolyásolják a közvélekedést, s nem fordítva. Ennek tudatában pedig még az Index.hu-n megjelenő filmkritikák sem tekinthetők a közízlés reprezentánsainak, pusztán csak az új közeghez való alkalmazkodás félresiklott módjának. A kitágult tér, idő és lehetőségek határainak feszegetése ez, épp úgy, mint amikor a gyermek próbára teszi a szüleit, játszik a tilosban, és lesi őket fél szemmel, várva, hogy észreveszik, rászólnak-e. A jó hír az, hogy a „szülők” már figyelnek. Talán még nem késő, hogy a gyermekek és az unokák megfogadják intelmeiket.